Idén is megeveztünk egyet a magyar vizek közül. Ezúttal a Szigetköz zegzugos ágrendszerében kalandoztunk Dunakilititől Ásványráróig.
Amikor első nap a Tündérsziget Ökopark interaktív kiállításán voltunk és a helyi élővilágról hallgattunk előadást, akkor még nem gondoltuk, hogy a bemutatott állatok közül rengeteget élőben is látni fogunk: kormorán, bakcsó, szürke gém, fehér hattyú, kócsag, jégmadár, fecskék, héja és sas is repkedett köröttünk.
Beevezésként a gazfűi Duna tündérrózsás, vízitökös nyugodt vizén lapátoltunk négyfős kenukban. Ekkor még melegen sütött a nap, de estére 9 fok körüli hideg lett, még a hálózsákunk is vacogott tőle. Ráadásul a gyakorlatlan ifjúság jól bírja az éjszakázást – csak utána a felkelés megy nehezen… Második nap biciklivel tekertünk fel Dunaszigetről Dunakilitire a duzzasztóműhöz, majd megkaptuk a négy tizenkét fős hajót, azzal jártuk be a tejfalusi, de főleg a cikolai ágrendszert.
Megeveztünk pár sodrós kanyart, átmentünk egy bukón is, ám a denkpáli hallépcsőt már nem értük el, mert ránk szakadt az ég. A kezdők viszont ezen a napon már érezték izmaikat.
Sajnos a második éjszakánk sem volt sokkal melegebb, mint az első: elgémberedett tagokkal és agyakkal pakoltuk cuccainkat vízhatlan táskákba, hiszen ezen a vízivándoron nincs csomagtranszfer a szállások között, mindent mi viszünk a hajókban. Zsákokkal kibélelve milyen más volt evezni! Nem mentünk sokat, ismét lecsorogtunk pár bukón, majd birtokba vettük az új szálláshelyet. Én ekkor kértem a túravezetőnket, hogy az egy-két órás vízen csorgás és kalimpálás helyett állítson össze végre olyan kamaszfárasztó útvonalat, amin evezni is kell, látnivaló van bőven hozzá. A következő napon hat órát eveztünk, és mivel szép volt a táj, csak az utolsó kettőn kezdték kérdezgetni a diákok, mennyit megyünk még. Este végre nem a hideg, hanem a mozgás miatt fájt mindenkinek mindene.
A következő evezéssel ismét új szálláshely felé tartottunk: Kisbodakról Ásványráróra. A szakaszon néhány nagyon izgalmas, tényleg nagy hullámokat vető bukó is volt, nem csoda, hogy itt található egy vadvízi akadálypálya is. (Mi természetesen itt átemeltünk.)
Erre a napra már a púpunk tele volt a lomha, nehezen irányítható, szerintem alapvetően kisgyerekek eveztetéséhez jó tizenkét fős hajókból, úgyhogy mindenki legnagyobb örömére letelefonáltam a szervezőkkel, hogy visszakaphassuk a négyfőseket – ezzel ismét tudtunk ténylegesen evezést oktatni és a kormányosok tanítgatására is lehetőséget adott. Innentől a napi távolságokat már csak a délutánra fenyegetően gyülekező felhők száma befolyásolta. Ahogy egyre javult az evezési technika, egyre kevésbé fájt az evezés, észre sem vették az alattunk tovasikló kilométereket. A megérkezett eső viszont jelentősen emelte a szúnyogok számát.
A diákok szerint: „Lehetett volna pár nappal hosszabb…” Ha hosszabb nem is lesz, de ismétlés várható: jövőre is megyünk Vízivándorozni.
